Mit mondhattam akkor?
Mikor meg fogantam…
Mikor méhed gyümölcse voltam…
Vagy mikor felsírtam a műtőbben?
Akkor még nem hagyták szavak el ajkam…
Mit mondhattam akkor?
Még nem tudtam kimondani, mennyire szeretlek…
Szeretet mellett mennyire és miképpen tisztellek.
Még nem tudtam megköszöni, hogy életet adtál…
Sem, hogy tápláltál, szerettél és cirógattál.
Nem tudtam elmondani, miért téged választottalak…
Mit mondhattam akkor?
Mikor már másztam, olykor
Hajadba kapaszkodva fel felálltam…
Mikor elindultam, hogy felfedezzem a világot…
Mikor már nem tudtam elképzelni nélküled a valóságot.
Mit mondhattam én? Mit mondhattam volna neked?
Lassan… ballagva, futva, majd szaladva…
Lassan… ballagva, futva, majd szaladva…
Már mondtam: „Anyuci”.
A legszebb szó, mit gyermeki ajak kiadhat…
A legtöbb érzés, mit emberi szív hallhat…
Legértékesebb, legtökéletesebb…
Sokat mondó, még is oly keveset…
Annyi mindent jelent, annyi emléket rejt…
Mit mondhattam akkor?
Mikor beteg testem gyógyítottad?
Mikor az ABC-t nekem tanítottad?
Mikor matekoztunk?
Vagy mikor a történelmet tanultuk?
Verseket gyakoroltuk?
Vicceken nevettünk?
A Kertben a pöttyös labdával játszottunk?
A konyhában együtt főztünk?
Karácsonyfát együtt díszítettünk?
Most már tudom mit mondhattam akkor…
„Köszönöm, szeretlek”.
Ezek, mik elmondják az igazat neked…
Mit mondhattam akkor?
Mikor kitapostam a rózsatövet?
Mikor összetörtem a kedvenc bögrédet?
Mikor sminkiddel játszódtam?
Vagy, mikor a könyveidet olvastam?
Mikor nem szóltam, hogy kések?
Vagy mikor eltévedtem?
Most már tudom mit mondhattam akkor…
„Elnézést kérek. Bocsánat. Szeretlek”.
2016.12.13.
